A hinduk titkos tanításában, az upanisádokban, a következő hasonlat olvasható:„A test a kocsi, a megismerés (buddhi) a kocsis, az önvaló (atman) a kocsi utasa, a gondolkodás (manasz) a gyeplő, az érzékek a paripák és az érzékek tárgyai az út, amely a célhoz vezet.” (Katha-upanisad)
E magas cél keresése és a hozzá vezető ösvény kitartást követel meg. Mi azonban nem vagyunk képesek minden további nélkül erre a célra összpontosítani. Gondolkodási tevékenységünk egy olyan biológiai életösztönnel van összekapcsolódva, amely az anyagi világ fogságában tart minket. Ez az állapot formálja tapasztalatainkat, megismerésünket, és határozza meg céljainkat.
Gondolkodásunk tehát, logikus módon, mulandó dolgokkal foglalkozik. Kedélyhullámzásaink és érzelmeink gyakran olyanok, mint a féktelen, szinte irányíthatatlan paripák, amelyek a földi világ jelenségei után rohannak, és azokat összekötik velünk. A lovak megfékezése érdekében azon fáradozunk, hogy ösztöneinket kiműveljük. Így egyre kifinomultabb képességekkel rendelkezünk, amelyekkel helytállunk az anyagi világ területén. De igazi önvalónk - amely mint egy kis fénycsíra a csomagok között zötykölődik valahol a kocsin - érintetlen marad az összes, mégoly kifinomult életmegnyilvánulástól is. Mindaddig, amíg életünk - tehát a természetes gondolkozásunk is - az anyagra irányul, addig kedélyhullámzásaink is ennek az életterületnek, az ellentétek világának határain belül maradnak. Így a fénycsíra impulzusai nem tudnak elérni minket.
Kísérelj meg a szemlélődésbe nyugalmat vinni!
Nem tudunk megszabadulni az öröm és fájdalom körtáncától, amelybe az érzékeink rángatnak bele minket, és kezdetben nem ismerjük ennek célját sem. De egyáltalán nincs is célja! Nem arról van szó, hogy ebben a táncban elérjünk valamit, hanem hogy amennyire csak lehetséges, tudatosan megértsük, hogy egy másik életterülethez tartozunk. Ebből aztán kiformálódhat előttünk a cél! E lelkiállapotban egyszer megtapasztaljuk, hogy a világ, mellyel az érzékeink elámítanak minket, csupán álomkép. Ezt az álomképet a lidércfény módjára ide-oda bolyongó sóvárgás okozza, és emiatt már magában hordja a rákövetkező fájdalmat, a csalódás fájdalmát is. Ezek az álomképek nem mások, mint az életünket meghatározó törvényszerűségekről alkotott hamis elképzeléseink.
Ha ezeket az elképzeléseket feladjuk, és minden dolgot és viszonyt józanul szemlélünk és elfogadunk, akkor a megismerés határához érkezünk. De ha ezután feltesszük a kérdést, hogy a minket elkápráztató külső törvényszerűség tényleg létezik-e, akkor ez már az első lépés az anyagra irányuló gondolkodástól való megszabaduláshoz.
/Lectorium Rosicrucianum,/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése