2011. február 15., kedd

Ha lelkesedünk...

"Ha lelkesedünk, nem ülünk, hanem repkedünk a "semmi ágán".
Ha csalódunk lelkesedésünk tárgyában eltûnik az ág és a valóságba zuhanunk. Veszítünk, elveszítjük az egyedül elveszíthetõt: léthazugságunk illúzióját. Mert csak a fikciót veszíthetjük, a valóságot soha, mert az van. Ezért jó a csalódás, mert a valósághoz segít.
Hozzásegít a z igazi lelkesedéshez, alkalmat ad a képek, az illúziók tarthatatlanságának felismeréséhez. Az illúziókra épült lelkesedés elvesztése segít a valóság-lelkesedés megnyeréséhez. Minden illúzió, ami a jövõre irányul, mert a jövõ nem valóság. Ami van, az az itt és a most. A valós lelkesedés a jelen pillanatának teljes megélése. A jövõre irányuló lelkesedés a jelen megélését teszi lehetetlenné. Röpködünk a "semmi ágán".
A "nincs"-ért hanyagoljuk a jelent, a "van"-t. Egyedül a "van" lelkesít valóságosan. Ha nem, nem "vagyunk". "A kancsalul festett egek" ábrándjainak "semmi ágán" gyötrõdünk."

/Biegelbauer Pál/

Te nem hiszel...

"Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. A csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani. De gondolj talán arra, milyen felfoghatatlan és csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel: már a létezés ténye milyen csodaszerű! Az, hogy megszülettél, élsz, s egy napon meghalsz! Mindezt „természetes”-nek érzed? Akkor vaksi vagy és botfülű. Már a valóság is csoda, felfoghatatlan, s minden természetes kellékével és anyagával természetfölötti is! Miért is lenne e valószínűtlenül bonyolult valóságnál értelmetlenebb a csoda? A világlélek a csoda, mely mindenben megnyilatkozik. Ezért vagyok hívő: mert a világ lelke bennem is, hétköznapjaimban, szomorú és esendő sorsomban is megnyilatkozik."
/Márai Sándor/

Meg kell tanulni...

"Meg kell tanulni hallgatni, s talán ez a legnehezebb. Az ember mindig többet beszél egy szóval. Nem lehet eléggé hallgatni. Azért is, mert minden beszéd reménytelen. Már az írott és rögzített szó is milyen reménytelen! Nézz körül a világban: mit használt a sok leírott szó, tanács, meggyőző kísérlet? Semmit sem használt. Mit is remélhetsz attól, ha valakinek elmondasz valamit? Semmit sem remélhetsz. Ezért hallgass, mindig többet és következetesebben hallgass, mint beszélsz, ne akard mesterségesen meggyőzni a többieket, mert ez lehetetlen – az igazságnak csak akkor van valamelyes nevelő ereje, ha te magad fedezed föl –, s ne akard fitogtatni, hogy tudsz valamit. Mégegyszer mondom, hallgass. Békében és háborúban, hallgass. S ha beszéltél, öblítsd ki utána szájad. S amikor helytelenül beszéltél, s bűntudat kínoz, ne hessegesd el ezt a bűntudatot; nézz szembe vele, keményen; mondd: „Megint beszéltem, s helytelenül, túlságosan, indulatosan vagy hiúan szóltam; ez így történt, már nem segíthetek rajta; de a jövőben keményebb leszek és hallgatni fogok.” Hallgass, mert az Isten is hallgat, s Ő tudja, miért? A legokosabb hallgatni."
/Márai Sándor/

Megvárni...

"Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel."
/Márai Sándor/

2011. február 12., szombat

Ha látom az ember vakságát ...

“Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülnie. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban.”

(Blaise Pascal: Gondolatok, 693. sz. töredék)

2011. február 11., péntek

Nem számíthatsz arra...

"Nagy cselekedetre szántad el magad. Elhatároztad, hogy kimondod azt, amit megismertél. Világgá akarod kiáltani életed titkos, legbensőbb meggyőződését. Odaállsz az emberek elé és így határoztál – kimondod, végre az igazat. Vállalod a harcot, eldobod gúnyád, házad, otthonod. Igen, elszántad magad, hogy minden következménnyel világ elé állsz és kimondod az igazat. Mindez nagyon szép. Ez az ember dolga a földön, ez igazi feladata. Csak egyről ne feledkezz meg soha: a világ rettenetes torzító tükör is. Olyan, mint azok a görbe tükrök a panoptikumban, melyek a magas embert törpének, a kövéret keszeg éhenkórásznak mutatják. Nem számíthatsz arra, hogy akad egyetlen ember is a világban, aki szavad, cselekedeted pontosan úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magyarázza, ahogyan te elgondoltad. Mindig csak te tudod, mit akartál igazán; a világ mindig annyit ért és lát csak szándékodból, amit az emberi értelem rejtélyes torzító tükre felfog és visszatükröz. Ezért ne jajongj soha: „Nem értettek meg! Milyen gonoszak!” Mindig csak ezt mondjad: „Én ezt és ezt akarom, de a világ így és így értette.” Mert ez az igazság." /Márai Sándor/

2011. február 9., szerda

Ismertem jót és rosszat...

"Ismertem jót és rosszat, bűnt és erényt, jogot és jogtalanságot; ítélkeztem és megítéltettem; átmentem születésen és halálon, örömön és szenvedésen, mennyen és poklon; s végül felismertem, hogy mindenben ott vagyok és minden ott van bennem."

2011. február 6., vasárnap

Felfoghatom úgy az életet...

"Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.
/Al Ghaoui Hesna/

2011. február 5., szombat

Megtanultam...

“Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.
Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.” (Paulo Coelho: A fény harcosa)