Állt a sziklaszirten. Haját a vad szél az arcába csapta, a ruháját tépte, de mégis rendíthetetlen maradt. Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. Villámok cikázása szabdalta szét a komor felhők gyülekezetét. Sötétség honolt. A Nap is elbújt a fellegek fölé, hogy ne kelljen látnia a vihar pusztítását. A természet harcolt az elemek ellen. A fák hajlongtak, mint aki behódol, és elismeri a hurrikán erejű szél hatalmasságát. A folyók, kisebb patakok átlépték medrüket, elöntve ezzel a környező bokrokat, megfullasztva a tehetetlen vadvirágokat. Néhány kisebb fa feladta a küzdelmet, s kecsesen kifordulva a földre zuhan.
És Ő csak állt, mintha lágy eső szitálna meleg nyári délutánon, s mintha az üvöltő szél sem lenne kósza szellőnél több. Arcát büszkén a föld felé fordította. Nem volt benne félelem. Szemével a völgyben meglapuló falut kereste. Mindegyik ház ablakán gyertya homályos fénye kúszott ki a szinte éjjeli sötétségbe. Riadt gyermekarcok jelentek meg. Üresek a buszmegállók, az utcák kihaltak. A levegőben tapintható a félelem. Mindenki fedezékbe menekült a rettenetes felhőszakadás elől. Kivétel Őt.
Határozottan, eltántoríthatatlanul várta a vihar csillapodását. Elnéző szeretettel figyelte a dombokat, melyek most zordan meredtek előre, az utakat, melyeken hatalmas pocsolyák keletkeztek, és minden apró állatot.
Egy villám a mellette magasodó sziklába csapott. Hatalmas visszhanggal repedt szét. A vonal mentén egybe lehetett volna forrasztani, mi egykor egy volt, de hiába, a kődarab többé már nem lett volna ugyanolyan erős, egységes. Vetett egy sajnálkozó pillantást rá, majd ismét a völgy felé fordult. Nem volt benne félelem, pedig a halál járta táncát a földig hajlongó fák és a ledőlni készülő kémények között, s a halál hangja kacagott az üvöltő szélben. És őt mégsem lepte el a rettegés. Mert mi a halál?
Egy kalandvágyó, életerős fiatalnak, kit még nem tett próbára az élet, a halál egy rettenetes, fájdalmat okozó rémálom, mely elrabolja a szeretetteket, s mely után csak az ismeretlen homály van. Ez az ismeretlenség, tudatlanság idegtépő hatású egy ifjúnak. Ám egy idős, megfáradt vándornak, ki már szélmalomharcot vívott az emberiség szemléleteivel, s kit az élet viharai ugyanúgy megtépáztak, mint a völgybéli fákat, a halál maga a megváltás, a jóleső nyugalom és pihenés a hosszú küzdelem után. De mi a kor?
Az utcán nevelkedett egyhónapos kiskutya sokkal többet tud az évekig szobában heverésző társánál. A kiszolgáltatottság megtanítja a túlélésre. Miképp az állatoknál, úgy az embereknél sem az életkor szabja meg a lelki fejlettséget. A nehezebb körülmények között nevelkedő kamasz könnyebben viseli el keresztjeit, mint egy felnőtt, kit a széltől is óvtak…
Ágyúlövésszerű robaj szakította félbe gondolatait, majd egy hatalmas villanás, és a mindent elnyelő sötétség vette körül. És Ő csak mosolyog. Másnap a falubeliek megtalálják a vándort, ki mosolyogva zárta le az életét is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése