Ismerek egy kilencéves leánykát...

Ismerek egy kilencéves leánykát, aki bölcsebb a bölcseknél. Azt mondta nekem a múltkor: "A könyvekben azt látjuk, amit nem láthatunk a valóságban, mert túl messze van, vagy mert már elmúlt. De amit a könyvekben látunk, azt rosszul látjuk és szomorúan. És a kisgyerekek ne olvassanak könyveket. Annyi jó látnivaló van, amit még nem láttak; a hegyek, a tavak, a folyók, a faluk és a városok, a tenger és a hajók, az ég és a csillagok." Nagyon is az ő nézetén vagyok. Egy óránk van élni, minek terheljük meg magunkat annyi mindenfélével. Minek annyit tanulni, ha úgyis tudjuk, hogy nem fogunk tudni semmit sem. Túlságosan a könyvekben élünk és nem eléggé a természetben, és hasonlítunk ahhoz az együgyű ifjabbik Pliniushoz, aki valami görög szónoklatot tanulmányozott, mialatt a Vezúv szeme láttára borított öt várost hamuba. Nincs más dolgunk e világon, mint beletörődni. De a nemes lények a beletörődésnek a megelégedettség szép nevét tudják adni. A nagy lelkek szent örömmel törődnek bele a dolgokba. A kétkedés keservei, a lét általános bajai közt, az üres ég alatt is meg tudják őrizni az igazak ősi erényeit. Hisznek, akarnak hinni. Az emberi nem jótékonysága tüzeli őket. Ez még nem minden. Buzgón megőrzik azt az erényt, melyet a keresztény teológia bölcsességében az összes többiek fölé emelt, mert azok feltételezik vagy helyettesítik azt: a reménységet. Reménykedjünk, nem ugyan az emberiségben, mely felséges erőfeszítései dacára sem tudta kiirtani a rosszat a világból, reménykedjünk azokban a megfoghatatlan lényekben, kik folytatni fogják egy napon az emberi nemet, mint ahogy az emberi nem is a baromból folytatódott. Üdvözöljük a jövő e szellemeit! Bízzunk abban az általános nyugtalanságban, mely a faji kiválasztás anyagi törvénye. Erezzük ezt a termékeny nyugtalanságot, amint fejlődik bennünk; elkerülhetetlen és isteni cél felé vezérel minket. Mindaz, ami csak újdonságánál vagy művészi jellegénél fogva értékes, gyorsan elavul. A művészi divat elmúlik, mint mind a többi. Vannak affektált mondatok, melyek olyan újak akarnak lenni, mint a híres szabászok műhelyeiből kikerült ruhák; nem élnek túl egy idényt. Rómában, a hanyatló művészet idejében, a császárnők szobrai a legutolsó divat szerint voltak fésülve; ezek a hajviseletek csakhamar nevetségesekké váltak; meg kellett őket változtatni, és a szobrokra márványparókákat raktak. Úgy illenék, hogy az e szobrok módjára megfésült stílust is minden évben újra kifésüljék. Így van az, hogy ebben az időben, melyben oly gyorsan élünk, az irodalmi iskolák is csak néhány évig, néha csak hónapokig élnek. Ismerek fiatal embereket, akiknek a stílusa már két-három nemzedék előtti és régiesnek látszik. Ez kétségkívül az ipar bámulatra méltó haladásának a terméke és ama gépeké, melyek magukkal ragadják a csodálkozó társadalmat. A vasút és a Goncourtok idejében még elég sokáig lehetett élni egy művészi írásmóddal. De a telefon óta az irodalom, mely függ a szokásoktól, leverő sebességgel változtatja képleteit. Azt valljuk tehát Ludovic Halévyvel, hogy az egyszerű forma az egyedüli, mely békésen ússza meg nem ugyan a századokat, ami sok volna, de az éveket. Az egyedüli nehézség a stílus egyszerűségének a megállapításában van, és meg kell vallanunk, hogy ez nagy nehézség. A természet, legalábbis abban a formában, amelyben megismerhetjük, és az élethez alkalmas körülmények között, nem mutat semmi egyszerűt sem, és a művészet nem követelhet több egyszerűséget, mint a természet. Mégis elég jól megértjük egymást, ha azt mondjuk, hogy ez a stílus egyszerű, ez a másik meg nem az. Azt mondhatnám hát, hogyha nincs is önmagában egyszerű stílus, van olyan, amelyik annak látszik, és hogy úgy tetszik, éppen ez az, amely fiatalságát megőrzi. Nem marad más hátra, mint vizsgálni, honnan veszi ezt a szerencsés látszatot. És bizonyára azt fogjuk találni, hogy ezt nem annak köszönheti, mintha kevésbé volna gazdag különböző elemekben, mint a többi, de igenis annak, hogy oly jól formált egészet alkot, melyben úgy olvadnak össze az összes részek, hogy nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. A jó stílus egyszóval olyan, mint az a napsugár, mely e percben szobámba lopózik, amint az ablaknál írok, és mely tiszta világát az őt alkotó hét szín benső egyesülésének köszönheti. Olyan a jó stílus, mint a fehér fény. Összetett, de ez nem látszik meg rajta. Ez ugyan csak kép, és tudjuk, mily keveset érnek a képek, ha csak nem a költő az, aki egybefűzi őket. De csak azt akartam tudatni, hogy a nyelvezetben a szép és kívánatos egyszerűség csak látszat, mely egyedül a beszéd részeinek helyes és gazdaságos elrendezésében gyökerezik. Nem tudván felfogni a szépet az időtől és a tértől elvonatkoztatva, csak akkor lelek örömet az elme műveiben, ha megtalálom a kapcsolatot, mely őket az élethez fűzi. Hisszarlik durva cserepei jobban megszerettették velem az Iliászt; és több gyönyörűséget lelek a Divina Commediában, hogy ismerem a XIII. századbeli Firenze életét. Az embert és csak az embert keresem a művészetben. A legszebb költemény sem más, mint egy ereklye. Goethének van egy mély mondása: "Egyedül az alkalmi munkák maradandók". De végeredményben nincs is más, mint alkalmi munka, mert minden a helytől függ és a pillanattól, melyben megfogant. Nem érthetjük és szerethetjük őket értelemmel, ha nem ismerjük születésük helyét, idejét és körülményeit. Gőgös együgyűség volna azt hinni, hogy oly munkát teremtettünk, mely önmagában elegendő. A legkiválóbbnak is csak a régivel való kapcsolatai adják meg az értékét. Minél inkább fel tudom fogni ezt a kapcsolatot, annál inkább érdekel a munka. Minél többet gondolkozom az emberi életen, annál inkább azt találom, hogy tanújának és bírájának az Iróniát és az Irgalmat kell megtenni, mint ahogy az egyiptomiak is halottjaikhoz Izis és Neftisz istennőket hívták. Az Irónia és az Irgalom két jó tanácsadó; az egyik mosolyával kellemessé teszi életünket, a másik, sírván, felszenteli azt. Az Irónia, melyre hivatkozom, nem kegyetlen. Nem csúfolja ki sem a szépséget, sem a szerelmet. Szelíd és jóakaró. Nevetése enyhíti a bosszúságot, ő tanít minket arra, hogy kacagjunk a rosszakon és az ostobákon, akiket nélküle elég gyöngék volnánk gyűlölni. A könyvek szeretete igazán dicséretes szeretet. Sokat csúfolták a könyvkedvelőket, és végre is lehet, hogy illik rájuk a csúfolódás; így van ez már mindenféle szerelmessel. De inkább irigyelni kellene őket, mert hiszen békés és hosszúra nyúló gyönyörrel övezik életüket. Zavarba véljük őket hozni, ha azt mondjuk nekik, hogy nem olvassák könyveiket. De egyikük minden nehézség nélkül azt válaszolta: "És ti vajon esztek-e régi fajanszaitokból?" Lehet-e derekabb dolgot művelni, mint könyveket rakosgatni egy szekrénybe. Ez nagyon hasonlít, igazán mondom, ahhoz a fáradsághoz, mellyel a gyermekek homokdombokat építenek a tenger partján. Hiába dolgoznak, és mindaz, amit összeraktak, hamarosan össze fog dőlni. Kétségkívül így van ez a könyv- és a képgyűjteményekkel is. De csak az élet bajait és a lét rövidségét kell érte okolni. A tenger elhordja a homokdombot, a végrehajtóbiztos pedig szétszórja a gyűjteményeket. És mégis nincs jobb dolgunk, mint homokdombokat csinálni tíz - és gyűjteményeket hatvanéves korunkban. Semmi sem fog megmaradni abból, amit létrehoztunk, és a könyvmolyok szerelme nem hiúbb a többi szerelemnél. Anatole France (.........)