""A csend gyógyító ereje...""

""A csend gyógyító ereje...""

""Lassan 30 éve rendszeresen meditálok, és néhány évvel ezelõtt magam és egy csoport elhatároztuk Ausztráliában, hogy egy egész hetet fogunk együtt tölteni csendben. Kb. 20-an lehettünk, lementünk egy nagyon szép helyre Sidney-tõl nyugatra, az erdõben. Mielõtt elkezdtük, eldöntöttük, hogy leülünk és megbeszéljük, hogy mit fogunk tenni ez idõ alatt. Érdekes megbeszélés volt arról, hogyan fogjuk az idõnket használni. Közülünk sokan felismerték, gyakran az életünk arról szól, hogy állandóan különféle dolgokat teszünk, eldöntöttük, hogy most nem fogunk semmi ilyesmit tenni. Nem fogunk olvasni, írni, zenét, rádiót hallgatni, csak egyszerûen önmagunkkal, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel és a karmikus történeteinkkel leszünk.

Elõször az életemben az egész hetet úgy töltöttem, hogy tevõlegesen nem sok mindent tettem. Nem olvastam, nem írtam, nem foglalkoztam más emberekkel. Az elsõ felismerésem, vagy tapasztalatom az volt, hogy milyen sok mentális energiát használunk el a másokkal való kommunikációban. Olyan sok mentális energiát viszünk abba, hogy megpróbálunk megérteni másokat, hogy helyesen válaszoljunk az embereknek, hogy oldjuk fel mások érzéseit. Mindezektõl teljesen szabaddá tettem önmagamat és nagyon õszintén mondhatom, hogy különleges tapasztalataim voltak, amelyben voltak emelkedõk és mély pontok is. Mert abban az idõben, amikor a tudat valóban a mélységekbe megy, a belsõ nyugalom érzése, az elégedettség érzése, a csend megtapasztalása is nagyon mély. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a tudat milyen könnyedén elkezd foglalkozni a tudatalattiból feljövõ múltbéli karmikus történeteivel, és ez nagyon könnyen megtöri a belsõ csendet. Az érzés olyan volt, mintha teljesen meztelen lennék a saját élettörténetem elõtt. Nem volt lehetõség elfutni. Önmagammal kellett maradnom, és azt kell mondjam, hogy ez volt életem egyik leggazdagabb tapasztalata. Azt is elkezdtem észrevenni, hogy minél jobban megragadunk a körülöttünk levõ világban, annál jobban elszakadunk a belsõ igazságtól.

A csend nagyon gyógyító, de ugyanakkor nagyon szembesítõ is. Mélyen felismertem, hogy mi a zajnak, a vonzásoknak, az elfoglaltságoknak a világában élünk. Reggel felébredünk, és mit teszünk? Az elsõ dolog az, hogy bekapcsoljuk a rádiót, vagy a televíziót. Milyen érdekes, hogy a tudatnak állandóan szüksége van szórakozásra. Elmegyünk a munkahelyünkre, meghallgatjuk a rádiót, gyakran egész nap a komputer elõtt ülünk, majd hazamegyünk és leülünk a TV elé. A tudatunknak nem engedjük meg egy pillanatra sem, hogy igazán befelé forduljon. Teljesen elmerülünk a zaj, a vonzás és az elfoglaltság kultúrájában. Néha úgy érzem, hogy a tudatunkat olyan sok információ bombázza. Van egy barátom Ausztráliában, aki a reklámiparban dolgozik, és egyszer azt mondta nekem, hogy egy átlagember egy olyan országban, mint Kanada, vagy Ausztrália kb. hetente 15 000 hirdetési üzenetet kap a rádión, TV-én vagy a hirdetõtáblákon keresztül.

A külsõ zaj nagyon hangos, de a belsõ zaj néha ennél is hangosabb. Egy zavart tudat zaja. A pszichológiában gyakran beszélnek az énnel való kommunikációról. A fejünkben beszélünk önmagunkhoz, de nagyon gyakran ennek a párbeszédnek milyen a minõsége? Néha lehordjuk, bántjuk önmagunkat, gyakran más emberekkel vitatkozunk gondolatban. Megpróbáljuk megoldani a régi sérelmeinket, a félelmeinket, bizonytalanságainkat. Ezáltal a tudat nagyon zajossá válik. Túlzottan elfoglalt marad. Ez a zaj az, ami egyeseket még az õrületbe is kergethet. S bár szeretjük a csendet, de ugyanakkor félünk is tõle. A zajnak, a vonzásnak, az elfoglaltságnak van valamiféle szándéka. Lehetõséget teremt, hogy elkerüljük, amivel nem akarunk szembenézni, hogy ne lássuk ami bennünk történik. Bár kívánjuk a belsõ békét, de mégis, amikor elkezdjük látni, ami történik, akkor az akár ijesztõ is lehet. Ezért újból és újból bezárjuk az ajtót, és nem akarunk ezzel a belsõ területtel foglalkozni.

Én hiszem, hogy ennek a modern világnak a nagy mítosza az, hogy minden fontos, ami kint történik. És ezért azt gondoljuk, hogy az élet referenciapontjai a kapcsolataink, a munkánk, a státuszunk, a vagyonunk, a megjelenésünk, - és hogy mindez én vagyok. De amikor leülünk meditálni, a tudat egy másodperc alatt ahelyett, hogy befelé fordulna, kifelé indul, mert erre nevelték. Ebben a hiedelemben nõttünk fel és ezért kint keressük a szükségleteinket. Nem nézünk befelé, s nem veszzük észre, hogy valójában hogy ott találjuk meg azokat.

A csend ösvényének, vagy a meditációnak a megközelítése, hogy forduljunk befelé. Az elsõ ismeretségi pont a belsõ énünkkel van, aki valójában vagyunk. Amikor önmagunk megismerésének állapotában vagyunk, akkor automatikusan meg tudjuk teremteni a minõségi belsõ csendet is, ami elkezd belõlünk felmerülni. Valaki egyszer elmesélt egy történetet nekem egy kis halról. Volt egy tudós, aki kísérletet végzett a kis hallal egy medencében. Minden alkalommal a kis halat a medence egyik végében etette. A hal bár körbe-körbe úszott, de mindig a medencének abban a végében etették meg. Azután a tudós egy üvegfalat tett a medence közepébe. Így a kis hal, amikor elindult, hogy megkapja az élelmét, minden alkalommal beleütközött a falba. Azután, a tapasztalata alapján már csak a medence felében úszott, ahol szabad volt az út. Késõbb a tudós kivette az üvegfalat, ám a hal korábbi tapasztalata alapján már csak a medence felében körözött. S bár a tudós az élelmet a másik végén adta volna a kis halnak, az út is szabad volt, de nem úszott el odáig, és egy idõ után éhen halt. Számomra ez a történet egy kicsit rólunk is szól. Mi is ilyenek vagyunk. Azt gondoljuk, hogy minden fontos, ami kint történik. Ez olyan, mintha a medencének csak az egyik felét ismernénk és tartanánk fontosnak. Annyira megszoktuk az életünk ilyen megközelítését, hogy hosszú idõt vesz igénybe, hogy, átneveljük önmagunkat, befelé nézzünk és kielégítsük a valódi szükségleteinket. Számomra a csend elsõ lépése annak a felismerése, hogy az összes szükséglet és hozzá a forrás is bennem van.

Amikor a csendbe megyek, meg tudom tapasztalni a béke mély minõségét. Azután a világ külsõ zaja kezd számomra megszûnni. A tudat zaja elkezd csökkenni. A saját múltam zaja egyre kevésbé befolyásol engem. Ebben a nyugalomban egyre távolabb kerülök az egóm szükségleteitõl. Képes vagyok elengedni az elvárásokat. Ebben a nyugalomban elengedem a nyomást, hogy hatással legyek az emberekre, hogy kívánjam az elismerést. Megnyugszom. Az vagyok, aki vagyok. Ez a csend szépsége. Ez olyan, mintha hazatérnék oda, ahol teljes kényelmet érzek. A meditáció egy kísérlet önmagunkkal. Ebben a kísérletben megtapasztalhatjuk a tudat csendjét, a szív csendjét és a lelkiismeret csendjét. Több tudományos kísérlet is állítja, hogy egy perc alatt száz szót vagyunk képesek kimondani, de ugyanakkor egy perc alatt több, mint 500 gondolatunk lehet. Nem is vesszük észre, hogy milyen sok minden történik a saját tudatunkban. Az emberi tudat 24 órán keresztül mûködik. Lehet, hogy a testünket megnyugtatjuk, de a tudatunk soha nem áll le. Az emberi tudat egy különleges gépezet. Az egész életem minõsége a tudatom állapotától függ. Nagyon sok rossz mentális szokást kifejlesztettünk. Nem tudjuk abbahagyni a gondolkodást, az ítélkezést és az analizálást. A tudatunk túlterhelt a sok vágy miatt. Ott a vágy az anyagi dolgok iránt, hogy szeressenek, tiszteljenek, felismerjenek, és ezek a vágyak telítik a tudatot. S mi történik, ha este elmegyünk aludni? Nagyon rossz érzés, amikor érezzük, hogy fáradtak, kimerültek vagyunk, és a tudatunk mégsem áll le. Teljesen elveszítjük felette a kontrollt. Így nem tudja megtapasztalni a csendet. Sok gondolatot teremtünk, ami megfoszt az energiánktól. Ezek haszontalan és negatív gondolatok. Az én tapasztalatom az, hogy a fáradtság nem a fizikai tevékenységbõl fakad. A fáradtság a negatív és haszontalan gondolatokból jön. Csak gondoljunk arra, hogy amikor boldogok vagyunk, akkor bármit meg tudunk tenni. Ugyanakkor, ha szomorúak vagyunk, akkor mit akarunk? Lehet, hogy még csak reggel 9 óra van, és mégis azt kívánjuk, hogy hazafussunk, és gyorsan beleugorjunk az ágyba, elmenekülve a világtól.

Számomra a csend nem a gondolatok hiányát jelenti, hanem a minõségi, tiszta gondolatok teremtését, amelyek erõt teremtenek. De hogyan tudjuk megteremteni ezeket a minõségi gondolatokat, melyek azután lecsendesítik a tudatunkat? A belsõ csend elsõ lépése az, hogy valóban megismerjük önmagunkat. Az én hitem és tapasztalatom az, hogy én egy szellemi lény, egy lélek vagyok. Tehát, elõször is befelé fordulok és elkezdek nagyon mélyen, de ugyanakkor nagyon lágyan arra gondolni, hogy ki is vagyok valójában. Nagyon sok kutatás történik a világban. Az emberek többsége hiszi, hogy többek vagyunk mint a fizikai test, csak nem tudjuk, hogy kik is vagyunk pontosan. De ha megismerjük, hogy mi lelkek, szellemi lények vagyunk, akkor ez a hit energiát ad az életünknek. A csend összekapcsol annak a realitásával, aki vagyok. Van egy szellemi törvény, ami azt mondja, hogy amilyen mértékben megtanulom a lélektudatossá válás mûvészetét, - ami azt jelenti, hogy elengedem a fizikai éntudatosságot és identitást, s ahogy megtapasztalom ezt a magállapotot -, a tudatunk sebessége lelassul. Amilyen mértékben elszakadottá válok a saját testemtõl, annak mértékében tud a tudatom lelassulni. Ha az egész identitásom csak a fizikai én, ez olyan, mintha a saját tudatom áldozata lennék. Amikor a fizikai lényünkkel azonosítjuk magunkat, annak tudatosságában élünk, akkor az idõnket azzal töltjük, hogy reagálunk. De amikor megtanuljuk az elengedés mûvészetét, akkor tudunk visszavonulni, szellemi maggá válni, ami különleges tapasztalat. Bár ehhez nagyon sok gyakorlatra van szükség, de bárki meg tudja tenni.

A tudatnak szüksége van a csendre. A szívnek is szüksége van a csendre. A szeretet az emberi lélek legnagyobb szükséglete. Amikor a szív tiszta érzésekben teljes, akkor érezzük, hogy minden olyan könnyû és kényelmes. Amikor a szív üres, akkor a tudat nyughatatlan és újból és újból keresi a szeretet megtapasztalásának ízét. Az élet elsõ vágya a tiszta szeretet megtapasztalása, és amikor ezt nem tudjuk megízlelni, akkor engedjük, hogy más vágyak belépjenek. Ez az anyagi világ arra hivatott, hogy pótolja az igaz szeretet hiányát. Mindezek a vágyak szükségként merülnek fel, mert az elsõdleges szükségletet, tehát, az igaz szeretetet az életben nem tapasztaljuk meg. Bár tapasztalunk szeretetet, de az nem igazán minõségi szeretet. Nagyon sokszor feltételekhez kötött. Én szeretlek, ha te ezt és ezt teszed. A szeretet manipulálóvá vált. Nagyon önzõ. Én hiszem, hogy mi mindannyian az igaz szeretetet keressük.

Ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy ebben a világban semmilyen kapcsolat, emberi kapcsolat nem lehet állandó. Talán ez a legnagyobb emberi dilemma, ugye? Olyan sokat beleteszünk a kapcsolatainkba, de azok változnak. Lehet, hogy konfliktushoz, lehet, hogy elváláshoz vezetnek, vagy közbelép a halál. Semelyik kapcsolat nem állandó. Emiatt mi, mindannyian bizonytalanságot érzünk, és úgy érezzük, hogy elveszíthetjük a szeretetet. Ugyanakkor a szellemi utazásnak az egyik nagy szépsége, hogy itt valóban meg tudjuk találni a szeretet állandó formáját. Ehhez szükség van az Istennel való kapcsolat felfedezésére, mert ez tudja biztosítani a szeretet örökkévaló forrását. A meditáció a módszer, hogy megérintsük a belsõ csendünket. Az elsõ lépés, hogy megismerjük, hogy ki vagyok én, és kísérletezzünk azzal, hogy megtanuljuk a visszavonulás gyönyörû mûvészetét, hogy egy szellemi maggá váljunk, és ezáltal a teljes tudatunk lenyugodjon. Az emberi lelket semmi nem tudja jobban meggyógyítani, mint Isten szeretetének árama.

Amikor testi tudatos vagyok, amikor a tudat az érzékszervek hatása alatt van, akkor mindaz, amit látok és hallok, ott kattog a fejemben, de amikor mindent kezdek elengedni és önmagam tudatosságának állapotába megyek, akkor tudom meghallani Istent, és meghallani a saját igazságomat. Nagyon sok erõvel tölt fel az Örökkévaló Igazsággal, Istennel való kapcsolat. Amikor Istentõl megtapasztalom a szeretetnek ezt a minõségét, akkor az állandó keresés, kutatás véget ér. Ott lesz az érzés, hogy hazatértem és megtapasztalom a szeretet igazi minõségét. Ott lesz a csend megtapasztalása a lelkiismeret csendjében is. A lelkiismeret olyan, mint egy edény, ami megõrzi az igazságomat. Abban az edényben minden megtalálható, amit értékelek, ami engem olyanná tesz, aki vagyok. Ha én valaha is elengedem a saját igazságomat, ez olyan, mint amikor egy részem tudja, hogy mit kellene tennem, mi a helyes, és mégis a vágyak, a ragaszkodás valami más irányba húznak. Ilyenkor elengedjük a belsõ igazságunkat, és a vágyak veszik át az irányítást. Áldozattá válunk, a lelkiismeretünk keserû lesz. Ott van bennünk a bûnbánat és nincs nagyobb fájdalom, mint a szégyenérzet, a bûnbánat érzése. Néha ez önmagunk utálatának extrém érzéséhez is vezethet. Amikor a lélekben ilyen mély zavarodottság van, akkor ott nem lehet béke, nem lehet csend. A legnagyobb fájdalom a saját igazságunk elleni tett.

A csendben viszont barátságot kötök a saját lelkiismeretemmel, és a lelkiismeretemet teszem a legjobb barátommá, mert amikor tudom, hogy mi az igazság, akkor mindig figyelek arra, hogy az igazság irányítson és figyelmeztessen. Ahogy elkezdünk meditálni, érezzük, hogy egyre nyugodtabbá válunk, és ez kezd hatással lenni a cselekedeteinkre és kapcsolatainkra. Ez egy lassú folyamat. A másokkal való kommunikáció nagy része szubtilis. Általában nem verbális. Kommunikálunk a vibrációnkkal, a kifejezésünkkel, a test nyelvével. Ha mi a béke és csend állapotában vagyunk, akkor ezek a vibrációk az emberekre is hatással vannak. A kommunikációban két üzenetet kapunk, az egyik amit mondunk, a másik amit érzünk. De melyikben bízzunk? Abban, amit érzünk. Soha ne féljünk attól, amit a tudatunkban találunk. Soha ne adjuk fel. Idõt vesz igénybe, és sok türelmet kíván a szellemi utazás. Az én tapasztalatom az, hogy valóban akkor lehet megtalálni a belsõ csendet, ha felismerjük, hogy ezt naponta gyakorolnunk kell. Nem számít, hogy a tudat mennyit tiltakozik. Egyszerûen csak haladjunk tovább és el fogunk érni a célunkhoz.

MEDITÁCIÓS KOMMENTÁR

Csendben ülök. Lágyan a tudatomat befelé fordítom. A belsõ csend útja egy utazás, hogy megismerjem önmagamat. Ki vagyok én? Elkezdem az elengedés folyamatát, elengedem, hogy önmagamat a szerepeimmel, a felelõsségemmel, a saját testemmel azonosítsa, és egy ponttá válok, egy parányi lélekké, aki a homlok közepén ül. Nekem, a léleknek a természetes állapota a mély csend. Minél jobban elengedem magam, annál jobban meg tudom tapasztalni a csend igaz érzését. Az öntudatosságnak ebben a természetes állapotában a tudatomat az egyetlen kapcsolat felé irányítom, ami mindig létezik. Egyszerûen vizualizálom a tudatomban a ragyogó fénypontot. Érzem a tiszta szeretetet, ami feltölt. Nincs más gondolatom. Megnyitom a szívem és engedem, hogy a legszeretetteljesebb Lény feltöltse azt a tiszta szeretetével. Ez a szeretet táplálja az énemet. Fel vagyok töltve a csenddel. A tudatom egyáltalán nem vándorol. Ott vagyok, ahova tartozom. Ez a kapcsolat meg tud gyógyítani bármilyen sérülést. Ez nem pusztán hit. Ez nekem, az örökkévaló léleknek a találkozója az Örökkévaló Szülõvel. Az igaz szeretet az, ami meggyógyítja a szomorúságot és fájdalmat, és könnyûvé tesz.""

OM SHANTI