Valljuk be őszintén, hogy a külszín hívei lettünk, nyugati kultúránk rendkívül felületes. Sem a ragyogó valóság szárnyaló magasságait nem birtokolja, sem mélyre nem hatol, és a bensőségesség is el van torlaszolva. A formát műveli, formalitást kedveli és a divatnak hódol. Az oly megszokott társadalmi szerkezet, minden apparátus, a világ egész bonyolult szervezete beteg, halálosan beteg, mert lelketlen, nincsen már lelke. Az eszményiségnek magvannak a határai, materializmussá, anyagisággá vált, melyet itt-ott, hébe-korba, egy-egy fonnyadt virág tarkít.
A tudomány labirintusban mozog, frontvonala tévúton bolyong, és a teológia hosszú évek óta olyannyira halott, amennyire az atlantiszi korszak veszett a régmúlt ködébe. Újra meg újra felvillan a töviskoszorúsnak az ábrázata a láthatáron, mialatt puskaporos füstfelhők gomolyognak az országok fölött. A templomok visszhangzanak a szólamoktól, amelyek egy ismeretlen Istent prédikálnak, valami Krisztusról dadognak, akit nem ismernek, nem élnek át, mégis nap, mint nap keresztre feszítenek.
Az emberek szinte éjt nappallá téve keresik az igazságot, mégis ismételten és kezdettől fogva ehhez a kultúrához csatlakoznak: holott ez kilátástalan. Az olvasó persze jól tudja ezt. Ezzel vannak tele az újságok és számtalan könyv foglalkozik vele. Ön tudomásul veszi ezt, beszélget róla. Egyetért a megragadó cikkekkel és iratokkal. De miért nem érinti Önt mindez? Miért nem rendíti meg? Miért nem omlik össze Önben semmi sem? Miért nem érzi az örökkévalóság rengését az idő világában?
Confessio Fraternitatis
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése