“Kétségbeesve mentem a tavaszi mezőn át. De aztán megpillantottam a rigót, néhány lépés távolban ugrált előttem, a papsajt, a lucerna és bükköny között, s megálltam.
Feketerigó volt, sárga csőrrel, s láthatóan boldog volt. A világegyetem része volt, szívét érzések és indulatok hatották át, sorsa előrelátható volt e világban, mint az én sorsom is, a szerelmet és a halált, a megélhetés gondjait és az élet nagyszerűsége fölött érzett elragadtatást éppen úgy ismerte, mint én, hangja volt, mellyel el is tudta mondani, dallamosan és önkívületben, ezt az elragadtatást – mit akarok én? – gondoltam. – Miért akarok többet és másféle sorsot, mint a rigó?”
(Márai Sándor:Ég és Föld)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése