Csillagot pillantunk meg a végtelen tér mélyén. Bámuljuk a fényét. Oly messze van. Mi félelmet kelthet egy távoli csillag? Egyszer csak egy éjszakán megmozdul. Remegő fény dereng körülötte. Íme, a közömbösnek hitt csillag vándorol. Nem csillag az, hanem üstökös, az ég szörnyű gyújtogatója. A csillag jön, nő, bíborfürtjeit rázza, rettenetessé növekszik, felénk tart. Ó, borzalom, egyenesen feléd tart! Az üstökös ismer téged, az üstökös kíván téged, az üstökös akar téged. Rettenetes mennyei rohanás. Túl sok fény jön feléd, megvakulsz. Túl sok élet, belehalsz. Jöttét, mely fénybe borítja egedet, már nem akarod. Nem kell a mélység szerelmi vágya. Szemed elé tartod kezedet, elvonulsz, elbújsz, azt hiszed, elmenekültél... Felpillantasz. A félelmetes csillag feletted ragyog. De nem csillag már, egész világ. Ismeretlen világ. Izzó lávatömeg. Mélységek falánk csodája. Betölti az eget, nincs ott más, csak ő. Smaragd volt az ég végtelenjén, gyémánt volt távolból, de közelről katlan. A lángja pörköl. Tűzhalálod mennyei forrósággal emészt.
Victor Hugo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése