Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani.
S ha nem képes erre - bármilyen fájdalmas is -, tudd, hogy az elsősorban az ő tragédiája.
A nem szeretésnél sivárabb, szegényebb és sötétebb állapot nincs.
Mások lelkébe belebújni azt jelenti, hogy az ember a bal szemével tisztán látja a másik hibáját, a jobb szemével megbocsátja őket - és szívének középpontjával szereti.
És ez a középpont a lényeg, mert ez a legerősebb, s csakis ezzel, és ezen keresztül tudsz bárkibe is behatolni. ...
Persze ennek az az ára, hogy lelkileg te is meztelen légy.
Csak az fogad be bennünket, akit mi is befogadunk.
S hol is kezdődhetne máshol egy ember megnyitása, mint ott, hogy mi magunk megnyílunk előtte.
Kígyó-énünk előítéleteit, gátlásait, de főleg önvédelmi trükkjeit le kell vetnünk magunkról.
Ez a legnehezebb, mert bizonyos értelemben védtelenné válunk.
Nem mondom, hogy ez veszélytelen - párbajban nem lőni, hanem letenni a fegyvert -, de minden szeretet kockázattal jár.
Sokan megriadnak e kockázattól, s az első gyanús jelre, bántásra, sértésre, kihárításra vagy önzésre visszamenekülnek pisztolycsövük mögé, pedig ha csak egy kicsit is várnának megtapasztalnák, hogy bár a másik szeretetét nem sikerült megszerezniük, de ők maguk jóval erősebbek lettek az éntelenség pillanataiban.
/Müller Péter/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése